2008. dec. 16. 0:43 - írta Gabbe

Voltál már úgy, hogy úgy érezted, hogy hibás döntést hoztál? De az életed mégis azt igazolja, hogy jól döntöttél? Na én most ebben a helyzetben vagyok!

Mindenki életében vannak olyan idők amikor döntéseket kell hozni. Ekkor mérlegeli a dolgokat, előre tekint a jövő és az élete további időszaka felé. Néhányan kikérik barátaik vagy hozzá tartozóik véleményét az ügyről. 2005-ben én döntés elé kerültem. Ki menjek Skandináviában és ott építsem fel a karrierem és az életem vagy maradjak itthon és küzdjek a rendszerek ellen? Akkor én úgy döntöttem, hogy kockáztatok. Szerencsére bízhattam (még a mai napig is) szüleim támogatásában. Így az életem egy nagy darabját hátra hagyva kimentem. Ott hagytam a barátaim, szüleim, testvéreim és szinte minden dolgot. Két bőrönd volt a társam az egész úton. Természetesen kint vártak barátok, ismerősök, de nem ugyan az a viszony amit otthon 18-19 év alatt kiépítettem vagy kialakult emberekkel. Nehéz idők voltak azok! Beilleszkedés, munkában egy elismerő pozíciót szerezni...ez az első pillanatban eléggé bizonytalan volt. De küzdöttem, mert céljaim voltak! Most nem mesélnék, hogy a mai napig mit értem el, mert az egy másik történet.

De a mai napon belém hasított ismét ez az érzés vagy inkább kérdés! Jól döntöttem, hogy én kint akarok maradni, élni? Ennek semmi más oka nincs, mint az érzelmek. Érzelmek egy ember iránt, egy lány iránt! Nem vezetném fel a történetet a kezdetektől, mert ahhoz most valahogy nincs hangulatom, talán majd egyszer.

Sokan úgy vannak 22 évesen, hogy élnek a mának és majd lesz valami a következő időkben. Az utóbbi évek alatt nagyjából magamra hagyatkozhattam. Nem volt mellettem apci vagy anci, hogy ha nem volt pénzem akkor egy szép mosollyal és kéréssel kértem tőlük egy kis pénzt. Meg kellett érte küzdenem. De még életben vagyok! És haladok előre. De mit érnek ezek a küzdelmek, ha nincs kivel megosztani a kudarcokat vagy a sikereket vagy a pihenés nagy napjait? Nekem semmit! Így én is mint az emberek többsége vágytam egy személyre akivel ezeket megoszthatom. Nehezen találni megfelelő partnert. Az én helyzetemben meg főként nem egyszerű. Jó jó sokan csak bele vágnak a lecsóba. Van van partner, de milyen? Tényleg úgy tekint rád ahogy azt gondolod vagy érzed? Vagy csak van leéltek x évet és ellaposodsz ebben a "gyötrelmes" világban?! Én úgy éreztem megtaláltam ezt a személyt. De egyik napról a másikra azzal találtam magam szemben hogy ível lefelé ez a kapcsolat. Mint minden ember ijedtében megszaporázza lépteit és tesz az ügy javítása érdekében. Már aki tesz persze lépéseket. Én nem vagyok egy olyan ember aki hagyja hogy elússzanak azok a dolgok, emberi kapcsolatok amik fontosak. De valahogy úgy érzem, hogy ezek a lépések olyanok, mintha egy mocsárba lépkednék és nem felfelé hanem lefelé haladok, azaz süllyedek. Ekkor elgondolkozva azon, hogy mit rontottál el eszedbe jut néhány dolog ami indok lehet, de mégsem lehet akkora dolog, hogy ez megtörténjen. De egyre jobban érzed, hogy ez a kapcsolat megállt egy szinten a baráti szinten. Ekkor tört rám ismét a kérdés? Jól döntöttem anno? Lehet sokkal könnyebb és rugalmasabb lenne ez az ügy ha otthon élnék. De erre a kérdésre nem kaptam választ magamtól. Csak minden marad halk és szürke. Hiába világítanak most a karácsonyi fények, olyan mintha néznél egy '80-as évek beli fekete-fehér filmet és csak mozognak benne a dolgok. És mikor felemeled a tekinteted és azzal szemben ülsz aki ezt a kis filmet színessé tudná tenni hirtelen megörülsz. De eszedbe jutnak a vele kapcsolatban történt utóbbi események és ismét szürke lesz minden. És csak teszed fel magadnak a kérdéseket. Lehet feleslegesen?! Lehet nem?! Van értelme ennek?! Nem tudom! Most még nem! Nem tudod mi a jó és mi a rossz tett ebben a helyzetben. Én így vagyok, nem tudom. Persze sokan mondják ilyen dolgokra, hogy majd az idő segít. Az idő két dologban segít: elfelejteni vagy elérzéketleníteni ilyen helyzetben. De kinek van ideje ezt kivárni? Mert nekem nincs, vagyis lenne de nem akarom. Nem akarom, hogy az idő ellaposítsa a dolgot vagy segítsen túlzökkenteni ezen. Nem akarom elfelejteni sem, mert ez a személy egy élmény, egy varázslat az életemben. De lépni sem merek már. Mert nem tudom mi a jó és a rossz.

Furcsa érzések és kérdések! Talán a kérdésekre választ kapok egy nap és az érzések kitisztulnak. Csak nehéz úgy elindulni vagy bele kezdeni ismét a régi szokványos napokba, hogy ha már kora reggel ébredéskor mikor beindul az ember agya ezt a kérdést kapod: "Miért?"!

Lehet, hogy most elolvasva ezt úgy gondolod, hogy:
"Igazi hülye gyerek, mert leírta ezeket!"
"Jajj de nyálas!"
Vagy hasonló gondolatok. Engem hidegen hagy. Jól esik leírni ezeket, főleg úgy hogy már nem tudod hol a helyed, kinek mesélhetsz ilyet és kinek nem! Én az évek alatt megtanultam, hogy ha mindig mást figyelek, hogy mit mond erre meg arra, akkor csak ugyan olyan szánalmas, sznob ember leszek mint akik az utcákon rohangálnak többnyire. Én le mertem írni és nem szégyenlem ezeket az érzéseket!

Ha det bra, vi hörs! Hej då